Klasszikus kandallók

A legősibb mai értelemben vett kandallók a középkori Európa várait és nemesi kastélyait melegítették. A kandalló a XIII-XIV. századig jellemzően kastélyon belüli különálló, nyitott tűzhely volt. Díszítésére különös figyelmet szenteltek, mivel ezzel ki lehetett hangsúlyozni a tulajdonos rangját. A kandalló, ami elől nyitott, elsődlegesen a közvetlen közelben lévők számára nyújtott megfelelő meleget, amíg ropogott benne a tűz. A középkori Franciaországban példának okáért az emberek a kandalló körül gyülekeztek és majdnem az egész élet körülötte folyt. Kandallóval ellátott hálóhelyiségben természetesen csak a háziúr és a családja alhatott.

A legrégebbi kandalló és annak is csak egy része az angliai Rochester kastélyában maradt meg. Ez a bizonyíték arra, hogy már a XIII. században is használtak már kandallót. Később viharos gyorsasággal egész Európában elterjedt. Természetesen csak a palotákban és kastélyokban építettek kandallót, mivel ez csupán a gazdagok privilégiuma volt. A barokk korszakban már igazán magas, mitológiai vagy egyházi tematikájú szobrokkal, oszlopokkal, virágfüzérekkel ékesítették a kandallókat, melyek méretei monumentálisként is jellemezhető. Például a Poiters grófok kastélyának nagytermében tíz méter széles, két és fél méter mély kandalló épült.

Míg a klasszikus kandallóban fával tüzeltek, addig a többi tűzhelyen jellemzően szénnel. A XV. századi Franciaországban ellenben már szabványokat használtak a kandallóépítéshez. Ezzel egy időben a németalföldi és magyarországi kastélyok termeit már szintén kandallók fűtötték.